Következő 10 cikk

Előző 10 cikk

2019		2019.09.11. 21:03
Visszaolvastam, mit írtam azelőtt, és igazam volt. Mondjuk, valahányszor visszaolvasok, azt tapasztalom, hogy a régi-Dédének is igaza van. Hogy miben? Abban, hogy már olyan voltam, mint régen. És hogy miben nincs? Abban, hogy több lettem. Ez most nagyon kisésen fog hangzani, de az utóbbi egy évem olyan, mintha szárnyalnék. Olyan dolgokat teszek, amit még soha nem tettem volna meg, és olyan extrém helyzetekben találom magam, amik teljesen távol állnak tőlem. És mindezt nem azért teszem, mert mások megkövetelik tőlem, vagy mert különben gáznak érezném magam, hiszen annyiszor mérjük magunkat mások mércéjéhez. A-a, minden egyes apró kihívás arra megy itt ki, hogy bizonyítsak magamnak. Minden kis erőfeszítés egy apró siker, ami további örömökkel jár. Mozgalmas ez az év, és most, hogy mindenki visszatért a nyaralásból, még több programba, elfoglaltságba keveredek bele. Rég voltam ennyire jóban emberekkel, és kerítettem magam köré ekkora baráti társaságot. Valahol ez visszajelzés arra, hogy amit eddig csináltam, azon volt mit javítani. És lám, most úgy nagyjából mindenem megvan, ami kell, és még több, több, több kell. Vannak ötleteim, vannak céljaim. Megnézzük, mi lesz ebből a jó időszakból, mi lesz belőlem. Én is nagyon kíváncsi vagyok.

Tegnap átgondoltam az életem		2018.12.02. 02:50
Korábban sok blogbejegyzést írtam, de most elegendőnek tűnik, hogy magammal beszéljem meg ezeket a dolgokat. Hogy mégis itt vagyok, annak egy oka van: félek, hogy elfelejtem, amit az előző napokban kitaláltam – 2015-ben megtanultam, hogy ha valami rossz történik, az agyam nekifutásból hajigálja ki az utcára a legszebb gondolataimat, versötleteimet. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Úgy döntöttem, átgondolom az életemet, és számításba veszem, mi történt velem az utóbbi években, mert csak így érthetem meg, hogy mi történik velem most. És talán a legbölcsebb ott kezdeni, ahol minden más is elkezdődött: a margarétánál. 2011-ben egy gimnáziumi (egyébként filmes) projekt kapcsán jöttem rá, hogy a margaréta kifejezi a lényegemet. Rájöttem, hogy az élet nem szeret-nem szeret, hanem azokat a szirmokat tépem le, amelyikeket csak akarom. Azt teszek, amit csak akarok, ami jó nekem. Talán ha egy rebellis korszakomat kéne megjelölnöm, akkor ezt az időszakot mondanám. Elvégre csak 2011-ben, 17 éves koromban lógtam órákról, írtam meg rajzolgattam fakultáción, meg ilyesmi. Igazából ott rontották el, hogy nem indult magyar fakt, és másra kellett járnom… De eléggé elvágott vele a suli. Szó szerint. Valahol még mindig megvan a rajzom a margarétával, amit egy ollóval épp elvágnak. A margaréta végig elkísért, jól felismerhető szimbólum volt a munkáimban, és igen, nagyon szeretem máig is mindenbe belecsempészni, sőt a kertembe is kerítettem egy szép nagyot. Azóta már nyilván megfagyott kint, de majd lesz másik. De amire a legbüszkébb vagyok: elkezdtem gondolkodni, hogy mi a jó nekem, és mentem, egyre csak mentem, céltudatosan haladtam előre, és igen, remekül éreztem magam. Soha nem voltam még olyan boldog, mint az egyetemen az első éveimben. Ekkor már 2013-14-et írunk, én pedig Sissie Traylort írok. Kreatív vagyok. Arany János szobrához járok látogatóba. Vannak barátaim, akik megértenek, és szilveszterkor mindenkivel közlöm, hogy valami nagy változás közeleg, és rengeteget fogok tenni a világért. Nem tudtam, mennyire igazam lesz. 2015-ben apámról kiderült, hogy beteg, én pedig összeomlottam. Minden, ami eddig vidám és boldog volt, összedőlni látszott. A kreativitásom megfulladt, nem nagyon tudtam arról írni, ami történt, és memóriám se volt, hogy megjegyezzem. Életemben először éreztem magam depressziósnak. Azok, akiket annak idején a barátaimnak hittem, elfordultak tőlem, és a helyüket más emberek vették át. Édesapám halála után elkezdtem egy új képzést a suliban, ami sokkal nehezebb volt, mint amihez hozzászoktam. Nem vagyok vallásos, mégis a karácsony volt az, ami leginkább megfogott. Egyik este valamiért magamra maradtam a nappaliban, és csak néztem a fa fényeit. Töprengtem, annyi mindenen, és abban a csöndes pillanatban rájöttem, hogy ettől a ponttól fogva nem fogok törődni azzal, más mit mond, senki se bánthat többé. Ez valahogy megelőzte a 2017-es évet, de aztán azt szintén ebben a szellemiségben töltöttem. Gondolkodtam, és átformáltam a környezetemet úgy, ahogy nekem tetszik. Először életemben újra visszatértem a margarétához, de ez csak egy bevezető volt a lényeghez. 2018-ban minden megváltozott – csak én nem. Végre újra az voltam, aki azelőtt. Én nem változtam meg, csak a körülményeimet változtattam aszerint, hogy illjenek hozzám. Átkerültem egy baráti társaságba, akikkel jól érzem magam, nyáron rengeteg emberrel találkoztam, rengeteg új embert ismertem meg, és elértem életem néhány nagy célját. Legyőztem néhány borzasztó félelmemet. Én nem változtam meg, de többet hoztam ki magamból, mint valaha. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Hálás vagyok azoknak, akik segítettek, és a körülményeknek, mert sokszor a szerencse lökött tovább. De legfőképpen – és ilyet valahogy még soha nem éreztem – magamnak vagyok hálás.

William, a nap hőse	Dédé	2018.10.29. 11:35
Azzal az egyértelmű és leplezetlen céllal nyitottam meg ezt a (bal) oldalt, hogy mindenkinek elmondjam, mennyire nyomorultul éreztem magam az utóbbi időben. Ebben a bejegyzésben többek között arról szerettem volna írni, hogy a régi regényem, Sissie Traylor ihlette ezt az egész projektet, és még azt is fejtegetni szerettem volna, hogy milyen nehezen találom a szavakat a történet újabb fejezeteihez. DE. Tökre féltem ettől az egésztől. Leültem a gép elé, és elkezdtem készíteni az új designt, újra felidéztem régi G-Portálos múltam emlékeit. Még dereng, hogy tíz éve milyen lelkesedéssel vagdostam össze az Aragornokat a Gyűrűk Ura fanoldalam fejlécére. Na, és hát mostanában megvan az a tulajdonságom, hogy ha valamit elkezdek írni, csinálni, bármi, akkor a felénél pofátlanul abbahagyom, mert nem olyan, nem fogja meg azt, amit eredetileg a fejemben szépen elképzeltem. DE. Kattintottam kettőt, rózsaszín lett Völgyzugoly, és akkor hirtelen megláttam mindent. Onnantól szárnyaltam, tudtam, mihez milyen színt válasszak, melyik képet tegyem ki, hogyan rendezzem el az oldalt. Hirtelen csak úgy repültem a kedvenc zenéim szárnyán, az ujjam alatt szinte égett a klaviatúra, és elkészült. Ezzel meg is kellett volna elégednem, mert az utóbbi 3 év után önmagában is egy nagy eredmény. DE. Ekkor már belepottyantam egy olyan spirálba, amiből nem volt menekvés, és munka közben újabb és újabb elemeken törtem a fejem. Elkezdtem bővítgetni mind az oldalt, mind pedig a Sissie Traylor sequelbe elkezdtem pakolgatni, keresgélni az újabb és újabb elemeket, de erről később. Úgy tűnt, jól haladok, néha kicsit még lassítani is volt időm. Azért vittem tovább ezt a jaj de rossz nekem, de majd jobb lesz vonalat. DE. Hirtelen rájöttem valamire, arra, hogy William Johnson több annál, mint aminek hittem. Valójában ő egy elképesztő hős, egy rebellis. Újrapörgettem a régi fejezeteket, elemeztem mindent, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehet ennyinél megállni. Ő is erre tanította Sissie-t, hogy menjen tovább, hogy soha ne parkoljon le csak úgy a semmi közepén, és vegye tudomásul, hogy elveszett. Ott a kanapémon ücsörögve rájöttem, hogy én is ezt szeretném tenni. Szeretném megszépíteni az emlékeimet. DE. Ehhez muszáj kiraknom egy puzzle-t, ugyanazt a puzzle-t, amit nyolc éve William ihletésére kezdtem el kirakni. Nagyon rég volt, elismerem, de szép volt és igaz. Nem minden emlék marad meg, de ami van, abba érdemes belecsimpaszkodni. Tehát érzelgős lettem, DE harcos is. Nem fogom egyszerű szomorkodással elintézni ezt a dolgot. Harcolni fogok - és tenni. Nem fogom hagyni magam. Mindenki fel a nosztalgiajáratra, mert indulunk. És figyelmeztetjük az utálkozókat és irigyeket: lépjenek hátra, mert a vonaton nincs fék. Véletlenül tőből kitéptem három éve. :D

Következő 10 cikk

Előző 10 cikk