Este a legjobb bevásárolni, mert egy csomó árucikk le van árazva. Az egyik probléma az, hogy ezt mindenki más is így gondolja, a másik pedig az, hogy aki nem, az egyébként is csak ilyenkor szabadul el a munkából és veszi meg a napi betevőt. Ez is egy ilyen este volt. A zöld műanyag kosárral a karomon járkáltam a polcok között és próbáltam eldönteni, melyik fajta száraztésztát vegyem meg. Valami idegesítő, agyonjátszott szám ment a hangszórókból, aminek éppenséggel sem a címét, sem az előadóját nem tudtam, de pont eléggé az agyamba égett már ahhoz, hogy teljes joggal gyűlölhessem. Miért jó az embereknek ugyanazokat a béna számokat hallgatni újra és újra? Minden rádió ugyanazt az unalmas lejátszólistát repeateli. Elővettem a bevásárlólistám. “Étolaj, kávé, paradicsomszósz, tészta…”
Na igen, a tészta. Kis ideig még gondolkodtam, végül a szarvacska mellett döntöttem, azzal tovább is indultam, nézelődve, hátha találok valamit, amire szükségem volna még, de nem írtam fel a listámra. A hűtőkhöz érve eszembe is jutott.
- Tej.
A mellettem ácsorgó, anyukája kezét fogó ötévesforma szőke gyerek hatalmas szemeket meresztett rám. Ignoráltam. Nekem csak az a doboz tej kellett. Odanyúltam érte, fogtam, majd a kosaramba tettem a többi zsákmányom mellé és elindultam a kassza felé. Annak köszönhetően, hogy mindenki egyetért az elmélettel, miszerint este jó bevásárolni, csupán valamelyik irtózatosan hosszú sor végén jutott nekem hely. Éppen gondolatban kívántam egy újabb pestisjárványt, tűzvészt és apokalipszist, amikor a szemem sarkából megpillantottam a magas, hosszú, fekete kabátot viselő férfit. Egy pillanatra kihagyott a lélegzetem. Ahogy felém fordult és megláttam, hogy szakállas, szemüveges és kicsit sem hasonlít a tegnap reggeli különös látogatómra. Eleinte nem tudtam eldönteni, min lepődtem meg jobban: azon, hogy nem a titkostársaságos fura alakba botlom a bevásárlóközpontban, vagy hogy nem teljes közönyt vált ki belőlem. Hamar eldöntöttem, hogy az előbbin. Igenis traumaként ért az a látogatás, mint valószínűleg bármelyik normális embert is érte volna. A traumákból pedig idő, mire kigyógyul az ember, ha kigyógyul egyáltalán.
Megszólalt az Aurorától a Warrior introja. Eleinte azt gondoltam, hogy végre játszanak a rádióban normális zenét is, aztán tudatosult bennem, hogy ez csak az én ízlésem hangja: csörgött a telefonom. Előkaptam a zsebemből, a kijelzőn megpillantottam az ‘anya’ feliratot és gondolkodás nélkül felvettem. Ekkor sorra kerültem a kasszánál, és hogy ne kelljen előre szólnom, az eladó számára jól láthatóan elővettem a bankkártyámat.
- Szia anya!
- Szia kicsim! - csendült anya derűs hangja a vonal túlfelén. Valószínűleg hallotta, hogy épp nem otthon vagyok - Rosszkor hívlak?
- Dehogy - feleltem, miközben a kártyámat a terminálhoz érintettem.
- Akkor jó. Csak gondoltam, felhívlak, hogy jól vagy-e?
- Persze, megvagyok. Vettem egy-két dolgot, hogy legyen miből főzni - közben fogtam a szatyromat és kiléptem az éjszakába.
- Na, az jó. Van elég pénzed, ugye?
- Van, van - bólogattam, még ha ő nem is láthatta - Egész jól állok, nincs gond.
Ha lett volna, sem mondtam volna el neki. Valamiért fontosnak éreztem, hogy ne szoruljak másokra az anyagiakban, főleg nem a családomra, amikor megvan a maguk baja nekik is. Nem megy az üzlet.
- Ügyes vagy, ennek örülök. Képzeld, Danielt bevették az iskolai focicsapatba.
- Komolyan? - Szemeim előtt megjelent a törékeny szőke kisfiú - De jó! Biztosan megállja majd a helyét. Gyors, mint a villám.
- Láttad volna, hogy örült. Alig várja az első közös edzést, már le is adta az adatait a mezéhez.
- Ez volt az álma.
- Igen. Apád is odavan, nagyon büszke rá. Azt mondja, talán így végre megjön a kedve a tanuláshoz is, sokkal jobb eredményekre lenne képes.
- Apa jól van?
A válaszát megelőző sóhaj többet elmondott, mint a kimondott szavak.
- Lefoglalja a munkája, most különösen. Korán megy és későn ér haza, sokat panaszkodik a főnökére.
- Nem akar váltani?
- Valószínűleg amíg lehet, nem. Errefelé nem nagyon van más lehetősége, az meg nem lenne jó, ha el kéne utaznia, na meg tudod, milyen. Ha valami elromlik, nem nyugszik, amíg meg nem javítja.
- Igen.
Felszálltam a buszra.
- Remélem, te jól vagy azért - szólaltam meg ismét, amikor helyet foglaltam egy ablak melletti ülésen, ölemben a zsákmányommal.
- Persze. Van egy csomó új ötletem a regényemhez, csak nem tudom, hogyan valósítsam meg őket, még agyalnom kell rajta, de jól haladok.
- De azért, ugye, pihensz is?
- Hogyne, már tízkor az ágyban vagyok, ha csak nem jön valami közbe. Így a korán kelés is egyszerűbb.
A halántékom a hideg buszablakhoz érintettem, úgy figyeltem bambán a város fényeit. Furcsán éreztem magam. Bár hallottam anya hangját a telefonban, a kettőnk közötti mély anya-lánya szeretetkapcsolat ellenére és távolinak éreztem őt és az egész családom. Én itt voltam Alnerwickben egyedül. Nekem jó volt ez így, mindig is független felnőtt ember akartam lenni, s most örülnöm kellett volna, de egy állandó gyökértelenséget éreztem magamban. Olyan voltam, mint aki folyton keresi a helyét, mint aki folyton keresi önmagát.
Hallgattam még egy darabig, ahogy mesél a regényéről, az új receptről, amit kipróbált, Danielről, és az időjárástól, aztán lassan elbúcsúztunk egymástól, és a hívás megszakadt.

“Morgan Edwards” - olvastam a feliratot az ajtón, a saját nevemet, miközben a kulcsot elfordítottam a zárban. Minden olyan volt, mint bármikor máskor. Mintha itt sem járt volna az az őrült pasas. Elmosolyodtam a pár napos emlék abszurditásán, azzal felkapcsoltam a villanyt és elkezdtem kipakolni a szatyrom tartalmát, mindent a helyére. Ismételten megállapítottam, hogy egy porszívózás ráférne a helyre, de ez ennyiben is maradt. Még tegnapról volt egy kis maradék rizseshús a hűtőben, azt bedobtam a mikróba, s addig lehuppantam egy székre a telefonommal a kezemben.
Jegyzetet kellett kérnem valakitől. Történelem szakosként élveztem az ókort, sajnáltam, hogy az órára a munkám miatt nem mindig tudtam bejárni, mert egyébként élveztem, amikor ott voltam, a tanulás az érdeklődésemnek köszönhetően nem volt olyan megerőltetől, de a munka az munka. Csoda, hogy a zh-ra el tudtam magam szabadítani szerdán.
Nézegettem az online ismerőseim listáját - közben kivettem a mikróból a kajám-, kitartóan tekertem lefelé, egymást követték a profilképek és a nevek a kijelzőn, de nem találtam olyat, akitől szívesen kérnék jegyzetet. Végül is hétfő este volt, kedd este még meg lehet tanulni egy zh-anyagot. Teljes lelki nyugalommal fogyasztottam el a vacsorámat, miközben cikkeket olvastam. A háttérben halkan Agnes Obel zenéje szólt, egy darabig még figyeltem is ahogy a számok követik egymást, de azután a gondolataimba merültem. Nem mintha valami elképesztően érdekes olvasnivalót találtam volna, egyszerűen csak sok minden történt velem az utóbbi napokban, ilyenkor pedig az embernek meg kell állnia, hogy átgondoljon eseményeket, általában abból a célból, hogy az idegei idő előtt ne mondják fel a szolgálatot. Ilyenkor az ember aligha érzékel valamit a világból; az érzékszervei eltompulnak ebben a furcsa állapotban, amikor a tudat súlytalanul lebeg valahol a múlt és a jelen határán, és valóban, mintha megállna az idő.
Hatalmas csattanásra riadtam fel a gondolataimból és felsikoltottam. Talpra ugrottam és lassanként, ahogy újra visszahelyezkedtem a valóságba, rájöttem a hang forrására is: a táskám leborult a konyhapultról a földre, a fém csat a konyhapadlóval történő találkozásának volt köszönhető az indokolatlanul erős hanghatás. Nekiálltam, hogy összeszedjem a szanaszét hullott és még guruló holmijaim. Pénztárca, toll, bérlettok, apró neszesszer, egy immár darabokra tört ezüstös szemfesték, egy ajakír, pár zsebkendő, egy gyűrött ajándékutalvány és valami fehér kartondarab.
Egy névjegykártya volt. Thomas Owitz, könyvelő.
Lekapcsoltam a zenét, elmentem fürdeni, reagáltam egy-két messenger üzenetre, majd lassan lefeküdtem aludni.
És égve hagytam a lámpát.

Visszapörgettem az üzeneteket, hogy megbizonyosodjam róla, miről is van szó pontosan: 19:00-kor a Palermo-ban. Mennyi is az idő? A mobilom jobb felső sarkára pillantottam: 18:13.

Morgan: Ott leszek.