|
#wildest #dreams
2019.09.12. 02:44
Amikor édes álmaimból felébredtem, még jó ideig nem akartam kinyitni a szemem. Úgy gondoltam, ha csak álmodtam a tegnapit – mint tudjuk, megesett már, és hasonlóan William iránti elvakultságomból –, akkor még néhány percig nem szeretnék felébredni. Lehunyt szemmel elképzeltem, hogy továbbra is meztelenül fekszem az ágyban az ablak felőli oldalon, fél karommal a párnát ölelve, és hogy ő ott hever közvetlenül mögöttem. Tényleg, az orromban éreztem bőre, haja fantasztikus, megmagyarázhatatlan William-illatát.
Persze ahogy várható is volt, lassan mégis kiszakadtam az álomvilágból, és a valóság egyes elemei szépen beúsztak a képbe. Az egyik ilyen a folyamatos csöpp-csöpp-csöpp hang volt közvetlenül a fejem mellett, valamint a zápor dobolása a tetőn. De a legmeglepőbb az volt, hogy a környezetem nem változott: még mindig pucéran feküdtem az ágyban, az ablak felé fordultam, egyik karommal a párna alatt. És az az illat…
Rá kellett jönnöm, hogy bármekkora elmebajos is vagyok, ezt az egészet nem álmodhatom én.
Kinyitottam a szemem. Nem volt valami szép idő, egy kisebb esős nap köszöntött Argletonra, erre már az amúgy behúzott függöny szélén áttörő, szürkés fényből is következtetni tudtam. Talán a csöpögés is innen származhatott, valószínűleg az ereszről pattant a párkányra időnként egy-egy esőcsepp. Megfordulva ösztönösen szerelmem tárgyát kerestem a félhomályban.
– William – motyogtam álmos-Sissie-sen, mert hát így beszélek, ha felébredek. És nem kapok azonnal kávét. Karom azonban a semmit csapkodta még egy kicsit, hátha az egyik huzatból előbukkan a férfi kicsinyített mása, ugyanis az ágy mellettem huncut módon szétdúlt, de üres volt. Se kávé nem volt benne, se a szerelmem. Arcomat a párnámba fúrva nyöszörögtem a fölösleges erőfeszítéstől. – Wihihihihilliaaaaam?
Bár ő nem volt a szobában, megtaláltam a nekem ott hagyott, világoskék ingét, és fel is vettem. Mivel jóval magasabb nálam, a ruhadarab is annyira takart, mint egy hálóing. Összegyűrt ujját az orromnak nyomtam, és belélegeztem a parfümöt, mosószert, vagy tudom is én, mi volt a varázslatos illat forrása. A tegnapi zoknim, már kevésbé illatosan, szintén jó szolgálatot tett.
A szoba kisebb volt, mint amire számítottam, szinte teljesen elfoglalta az ágy, mellette már csak egy szekrénynek meg egy kisebb könyvespolcnak maradt hely. Egy darabig álmosan böngészgettem a címeket, amelyeknek a többsége egyértelműen klasszikus volt, vagy olyan téma, amiről fogalmam sincs. Ezután az ajtó felé indultam, és a kilincsre tettem a kezem.
De nem is én lettem volna, ha nem rohanok vissza a ruhásszekrényéhez, és nézek be az alsógatyás fiókjába. Nem volt vicces latex alsója, de vicces nyakkendője igen: csirkék voltak rajta. Sárga csirkék.
– Ó, William! – sóhajtottam. Hát szerethetnék mást, mint aki csirkét visel? Hát szerethetnék?! 
Persze fontos megemlíteni, és jobb lenne, ha ezt az anyám is hallaná: soha nem jártam még ebben a helyiségben. Öt éve ismerem ezt a férfit, hetente jártam el hozzá, és mégis, minden vád ellenére soha nem rángatott az ágyába. Most különlegesnek érezhettem magam, olyasvalakinek, akit a legmélyebb titkaiba avat be, pedig nem volt semmi meglepő ebben az apró szobában, de még a folyosóban sem.
Lefelé indulva a már jól hallottam az edények csörömpölését, és megéreztem a kávét is.
– Kávé – hörögte az Egyetemi Zombie-Sissie, de Nagyon Szerelmes Sissie hirtelen szinte letaszította a lépcsőről. Önmagamat meghazudtoló sebességgel robogtam le a konyhába, hogy csak egy pillanatra is megölelhessem kedvesemet. Nem sodortam különösebb veszélybe, éppen pirítóst vajazott volna kockás pizsamagatyájában, amikor berobbantam a helyiségbe, és a karjaiba vetettem magam, és aztán csak csókoltam, ahol értem. Felkapott és megpörgetett maga körül.
– Ó! Nincs rajtad bugyi – nyögte tettetett meglepetéssel a hangjában, és valamiért a felismerés után is szerette volna még egyszer ellenőrizni, de a kezére csaptam, hogy aztán ujjai közé fonjam ujjaimat.
– Azt hittem, megvársz reggel – mondtam neki, kettőnk kezét hintáztatva a levegőben. Nem tudtam róla levenni a szemem, rajongással teli pillantásunk egybefonódott.
– Szerettelek volna meglepni egy kis reggelivel – mutatott fejével a tálra. Csak ekkor vettem észre, hogy már több vajas és lekváros pirítós is sorakozik a tálcán, amit feltételezhetően fel akart nekem vinni. Ezért újabb csók járt csirkés emberemnek.
– És mi lenne, ha visszamennénk? Ott maradhatnánk akár délig is, én… – kezdtem, amikor a szerető pillantás William kék szemében zavart érdeklődéssé változott. – Mi van?
– Sajnos ezt jövő hétre kell halasztanunk. – Tartott egy kis hatásszünetet, hátha rájövök, mi van, de az üres, álmos bámulásomból nem lehetett túl sok értelmet kivenni. Butaságom megmosolyogtatta. – Mondtam, hogy Leedsbe kell mennem egy üzlet miatt, aztán már csak Birminghambe megyek vissza, és ott találkozunk legközelebb.
Elárulva éreztem magam. Nem William, hanem a saját agyam által. Tényleg derengett, hogy mondott valami ilyesmit, de ez jelenleg, új életminőségünkben már sokkal jobban érdekelt, mint két hete. Igen, tudom, hogy ez gonoszul hangzik, de így van. Na de hogy legalább egy csöppet kiélvezzem a dolgot, közelebb simultam testéhez, olyan közel, hogy éreztem lüktető szívét.
– Nincs rajtam bugyi – hívtam fel rá újra a figyelmét. És megfogtam a fenekét. Jóféle volt.
– Tízkor indulok – hívta fel rá – valószínűleg sokadszorra – a figyelmemet. Csak hát én nem figyeltem már először sem.
– Gyorsan – pillantásomban minden benne volt.
– Tizenöt perc múlva indulunk. Tusolj le.
– Egyedül?
– Igen.
– Bugyi nélkül.
– Gyorsan.
– Ezért még meglakolsz, William Johnson – suttogtam fenyegetően, de szememben szórakozás fénye csillant. Nem örültem neki, hogy máris mennünk kell, de ez van, nem gondoltunk az időben kelésre előző este, és mindketten úgy elaludtunk, mint a rosseb. Azért a kész kávéból nekifutásból megittam egy bögrével, még mielőtt bármilyen fizikai mozgásra vállalkozom, és csak utána indultam neki a világ leggyorsabb zuhanyzásának. Gyorsabb voltam, mint mikor nem volt a szobánkban meleg víz. Bár akkor is inkább átmentem Mike-hoz, aki a szappantartójában nevelt egy Terry nevű csótányt.
A fürdő persze itt patyolat tiszta volt, és William korábbi zuhanyzásáról árulkodott. A tükörben lévő Sissie jobb napokat is látott már kívülről, de ugye a belső a lényeg, az pedig örült Williamnek. És sírt, mert nem láthatja Williamet egy hétig.
Picsába.
Mikor visszaértem a konyhába, a férfi vadul pakolászott, hogy időben odaérjen, és időnként kirohant a teraszra egy-egy bőrönddel, vagy épp visszatért vele. Én csak kómáztam, lassan rágtam a kenyeret, de aztán elfárasztott a látvány. Hiába kértem azonban, hogy hadd segítsek, hallani se akart róla.
Így történt, hogy tizenöt perc után az előszobában, hátamon a hátizsákkal, felöltözve vártam a fuvaromat. Az eső kitartóan csöpörgött odakint, de néha egy-egy fénypászma átütött a felhőkön, és barátságos, utónyári hangulatúra festette az előszobát. Hirtelen egy érzés kerített hatalmába, furcsa volt, és rettentő súllyal nehezedett rám.
– William – szólaltam meg halkan, hogy az éppen kifelé tartó férfi úgy érezte, meg kell torpannia. Megnyugtatóan rámosolyogtam, hogy nincs nagy baj. – Birminghamben mindent ott folytatunk, ahol elkezdtük?
– Hogyne. – A férfi kisimított egy szőke tincset arcomból, én pedig lábujjhegyre álltam, hogy ajkunk egy szerelmes csókban forrjon össze. Semmi nem változott tegnap este óta, pontosan az a szenvedély cikázott mindkettőnkben.
– Akkor szia – súgtam neki. Rossz volt elengedni, rossz volt így elmenni, rohanvást, kapkodva, és még mindig ott motoszkált bennem, hogy valami itt és most véget ér. Talán az utolsó iskolai év rémített meg egy kissé, teljesen érthetően, nem tudtam. Akkor még. Mindenesetre minden mozdulatommal, minden csókommal szerettem volna kifejezni, mennyit jelent nekem, hogy itt tart a karjaiban, itt az ajtóban, ahol valahogy az egész „Sissiam” elkezdődött sok évvel ezelőtt. A férfi velem együtt mozdult, de a köszönésemre elmosolyodott.
– De hát hazaviszlek. Minek búcsúzol?
– Jaa, hát azt szeretnéd, hogy bemutassalak a szüleimnek! Az mindjárt más! – Mielőtt William ellenkezhetett volna (akart), profin előadtam a jelenetet. – Anyu, apu, talán még emlékeztek William Johnsonra. Hát, úgy tűnik, a kapcsolatunk egy új lépcsőfokra lépett a tábor alatt…
– Te jóságos… – hüledezett a férfi őszintén, aztán mindkettőnkből kitört a röhögés. A számra mutattam.
– Egy búcsúcsókot. Az utolsót.
Nem az utolsó volt, de nagy nehezen eljutottunk odáig, hogy beszálljunk a kocsiba, és úgy tegyünk, mintha a tegnap este meg se történt volna. A mi és a szüleim érdekében.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések