|
2. #sweetie
2019.09.12. 02:20
A Nap lassan lemenőben volt, a fűvel és bokrokkal tarkított argletoni pusztán pedig egy fekete Audi vágott át, benne két utassal. Ez a látvány Argleton polgárainak már önmagában is sok lett volna, hiszen egyértelmű jele annak, hogy az illető fennhéjazó, hedonista életet él. Azonban a sofőr rosszabb volt ennél. Olyan ember volt, aki elől az anyák rettegve bújtatják a kályhába leányaikat, aki mögött összesúgnak az utcán, és akinek már a puszta pillantásából, hangjából az a megátalkodott allűr hallatszott.
William Johnson – mert hát ki más – tehát éppen a pusztában haladt, előre, mindig csak előre, mint valami mániákus elmebeteg, aki nem bírta visszafogni tenni akarását. Beállított haja lobogott a légkondicionáló kellemes fuvallatában, kék szemei élesen vágtak az előtte felbukkanó út mocskába, és a pusztulást kívánták ennek a földnek, hiszen a híres argletoni pocsolya, a William’s pond megint, ötszázadszorra is összecsapta az autó oldalát. Máskor hangot adott volna elégedetlenségének, de most szája szélén vidám, mondhatni, gúnyos mosoly húzódott. Még egy keselyűpillantást is megejtett a mellette ülő nőre, újabb áldozatára.
 A fiatal hölgy gyönyörű volt, szőke, kissé hullámos tincsei vállára omlottak, ahogy beletúrt frizurájába. Ez egy ősi női praktika azért, hogy még jobban tessen ennek a fessnek tűnő, ám velejéig romlott úriembernek, aki egy pillanatra azért vezetés közben is megcsodálta. A lány szürke szemei örömtől csillogtak, de valójában határozottságról árulkodtak, hiszen már nagyon jól tudta, mit akar, és igen, azt is tudta, hogy a rosszfiúk a gyengéi. Pirosas rúzstól csillogó, kívánatos ajkain át kipréselt egy csendes, lemondó sóhajt, hiszen ő is megérkezett, még ha nem is a legnagyobb örömére: Argleton neki is az otthont jelentette. A férfi felé fordult, szemeivel szinte végigtapogatta a feszes ing alatt is jól kivehető, vonzó testet, és megcsodálta kedvese remek profilját.
– William – sóhajtott nagyon erotikusan, egész közel hajolva a férfi arcához, egész közel, hogy a fülébe súgjon valami igazán huncut gondolatot, amikor hirtelen… – Ú! EGY TEHÉN!!
– MI VAN – William majdnem elvétette az egyik kerítést a hirtelen halláskárosodástól és lelki zavartól, én pedig kivágódva az anyósülés biztonsági övéből feltornásztam magam a székre, hogy hátulról is megcsodáljam a tehenet. Még az ujjammal is mutattam.
– OTTEGYTEHÉN!
– FALUN LAKUNK! – felelte William. Persze nem véletlenül írom nagy betűkkel, eléggé hangosan felelte.
– SOSEVOLTTEHÉN! – magyarázkodtam szintén üvöltve, és egészen addig babonázott meg a tehén látványa, amíg az uram rá nem vágott a fenekemre.
– Kösd be magad.
– Majdnem leverted a pizzát – füstölögtem, de azért úgy tettem, ahogy mondta. Hátul tényleg volt egy pizza, és most kifejezetten rosszkedvűnek tűnt, mert nagyot döccent a doboza. Ki tudja, ehető-e így még. És mivel ott készült, ahol anno dolgoztam, az se biztos, hogy ehető-e egyáltalán. Az út egyébként úgy folytatódott, ahogy az előbb, csupán a pusztát (és a magányos tehenet) egyforma kertesházak (és házas-gyerekes tehenek) váltották fel. Az utunk William házához, egy aranyos kis sorházhoz vezetett, amelyről tudtam már jól, hogy széltében megtévesztően kicsi, de hosszában azért van kiterjedése, meg egy szép hátsó kertje is, ahova rendszeresen bemásztam. Kényelmesebben kászálódtam ki az autóból, mintha hazaértem volna, és nagyot nyújtóztam: a pizzázót leszámítva ez volt az első alkalom, hogy jártunk egyet, mióta a nyaralóhelyről útnak indultunk haza.
– Mintha ezer éve lett volna, hogy elindultunk – jegyeztem meg az első dolgot, ami eszembe jutott. Kellemes nyugalom öntött el, pedig az otthonom soha nem szokott ilyen érzéseket ébreszteni bennem. Bár… végül is ez nem az én otthonom. William háza mindig az ő stílusát tükrözte, és legalább olyan elragadó volt, mint a férfi maga. Néha régimódi, mégis újszerű, és telis-tele szeretettel, emlékkel.
– Akkor bemegyünk? – kérdezte a jóképű udvarlóm, és nem csak azért mosolyogtam rá ártatlan melegséggel, mert a kezében tartotta a pizzámat.
– Be. Bocsi a tehénért.
– Ezt neki mondd, te kértél marhahúsos pizzát.
Kezemmel megtartottam az ajtót, hogy bepakolhassa a sporttáskáját meg a kaját, elvégre jó pár napig elvoltunk, mindkettőnek annyi cókmókja volt, hogy borzalom. Csak ezután léptem be a takaros helyiségbe, és megéreztem a mindent átható, megmagyarázhatatlan William-illatot.
– De furcsa… – jegyeztem meg félhangosan.
– Mi?
– Nem voltál itt, ez a ház mégis teljesen te vagy. Eddig azt hittem, azért vagy te, mert benne vagy. Ha érted, mire gondolok.
William ledobta a holmijait a kanapéra, és csípőre tett kézzel nézett körül. Alaposan végigmustrálta a szobát, beleszimatolt a levegőbe, majd elvigyorodva közölte:
– Nem. – Kirobbant belőlem a nevetés. Nem bírtam megállni: közelebb léptem hozzá, és mellkasán, majd nyakán végigsimítva gyengéden csókolni kezdtem. Erre nem volt sok lehetőségünk a táborban, de most a változás szelével tudtam, minden más lesz. Az a tóparti csók mindent megváltoztatott, és mégis mindent a helyére tett egy kissé. Mert most ott voltam, a helyemen, legalább is William gyengéden ölelő karjainál jobb tartózkodási helyet el sem tudtam volna képzelni. Ahogy elengedtük egymást, orrunk még összeért, míg korgó gyomrom véget nem vetett a különben talán örökké tartó pillanatnak.
– Hozok inni. – A férfi kissé esetlenül körbemutatott, hogy üljek, ahova csak tetszik. Nem csodálom, nekem is furcsa volt egy kicsit ez. Itt mindig barátok voltunk, csakis barátok, most pedig egészen mássá alakult a helyzet. Lekuporodtam a kanapéra, és egy pizzaszeletet tömtem az arcomba. Úgy ehettem, mint egy éhező farkas, mert mikor William visszatért két határozottan öblös üvegpohárral, meg egy üveg borral, akkor elnevette magát. Elém térdelt, kisimította egy tincsemet az arcomból, majd ujjával letörölte a szószt a szám széléről, és lenyalta az ujját. A jelenet annyira klisés és szép volt, hogy el kellett ütnöm valami bohóckodással.
– Neked is van – mutattam a dobozra ártatlan képpel, teli szájjal, hogy el kellett takarnom, nehogy köpdössek evés közben. Leült mellém, hagyta, hogy lábamat az ölébe tegyem, töltött a borból, majd koccintottunk a pizzával. Igen, a pizzával, nekem ez tűnt eredetibb ötletnek.
Rohadtul ideges voltam, és csak reménykedtem benne, hogy ő is érzi, mert magamnak sem mertem bevallani.
William nyugodtnak tűnt, kissé esetlennek, ahogy szokott, de aranyosnak. Ahogy beszélgettünk, kezével egyfolytában a lábszáramat simogatta, és egy pillanatot sem hagyott volna ki, hogy gyönyörű pillantásával végigmérjen, pont úgy, ahogy szeretem. A bor is sokat segített, sokkal felszabadultabbnak éreztem magam tőle, bár eszemben sem volt annyit inni, hogy berúgjak. Elég volt ahhoz, hogy néhány perc múlva két nevetséges anekdota között az ölébe üljek, és azon kapjam magam, hogy a tökéletes ajkait csókolom, miközben kezét végigsimítja derekamon. Ez most egészen más csók volt, mint eddig bármelyik: éreztem, hogy ő is kegyetlenül kívánja a folytatást.
Nem tudom, mi lelt, talán a teste iránti vágynak sikerült ilyen mértékben úrrá lennie rajtam, de hirtelen felpattantam a kanapén, és lábaimat úgy helyeztem, hogy lovaglóülésben helyezkedjek el a férfi ölében. Amit eddig titkolni próbált volna, már nem volt az többé, kifejezetten éreztem, amit kellett. Ezt nem is hagyta megtorlatlanul, először a pólómat kapta le, majd a saját ingétől szabadult meg, és erősen, ellentmondást nem tűrően fektetett a kanapéra, hogy csókjaival végighintse a bőrömet.
– Menjünk fel – lehelte, és felegyenesedett, de én nem szerettem volna, hogy most véget érjen a lendület, már annyira benne voltam.
– Nekem jó itt – rebegtem ijedten, de csak hogy William aggódó pillantását kapjam válaszul.
– Mi a baj?
– Még soha nem csináltam ilyet.
Azt vártam, hogy William néma csendben, illetve jóval inkább néma gyászban nézzen maga elé, esetleg kiröhögjön, de az őszinteség nem zavarta meg, sőt. Hirtelen ő maga nyúlt értem, hogy ha kell, erővel taszajtgasson a hálószobáig. Nem akartam vele vitatkozni, ezért félúton, a lépcső aljában még egy csóközönt is kaptam ajándékba.
– Azt akarom, hogy különleges legyen – mosolygott rám olyan angyalian, hogy azt hittem, menten elolvadok. Erre a bátorságra a szívemnek is szüksége volt, majd’ kiugrott a hirtelen támadt szerelemben, amit a férfi iránt éreztem. A maradék ruhánktól már az ágyban fosztottuk meg egymást. Hogy elejét vegye a további fölösleges rettegésemnek, William félig vakon turkálni kezdett az éjjeliszekrényben, és felmutatott egy óvszert.
– Te vagy a hősöm – mosolyogtam rá pihegve, és már minden idegesség nélkül hagytam, hogy szerelmünk beteljesedjen. Aznap este William Johnson ölelő karjaiban töltöttem az éjszakát.
Ez volt a legjobb döntés, amit addigi életemben hoztam.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A fiatal hölgy gyönyörű volt, szőke, kissé hullámos tincsei vállára omlottak, ahogy beletúrt frizurájába. Ez egy ősi női praktika azért, hogy még jobban tessen ennek a fessnek tűnő, ám velejéig romlott úriembernek, aki egy pillanatra azért vezetés közben is megcsodálta. A lány szürke szemei örömtől csillogtak, de valójában határozottságról árulkodtak, hiszen már nagyon jól tudta, mit akar, és igen, azt is tudta, hogy a rosszfiúk a gyengéi. Pirosas rúzstól csillogó, kívánatos ajkain át kipréselt egy csendes, lemondó sóhajt, hiszen ő is megérkezett, még ha nem is a legnagyobb örömére: Argleton neki is az otthont jelentette. A férfi felé fordult, szemeivel szinte végigtapogatta a feszes ing alatt is jól kivehető, vonzó testet, és megcsodálta kedvese remek profilját.
Friss bejegyzések