|
1. #hello #itsme
Dédé 2018.10.07. 16:15
Elfordítottam a kulcsot, amitől a zár halk kattanással adta meg magát, és akkor is ott, ezen a magához képest szép birminghami délutánon megéreztem, hogy valaminek vége. Mondjuk tény, hogy nem jártam távol a valóságtól, mert részben azért jöttem ide egyedül, hogy átéljem ezt a pillanatot, és elbúcsúzzak eddigi, valljuk be, néha szar életemtől.
 A búcsú azonban nem úgy néz ki, hogy besétálsz valahova, integetsz és távozol, még akkor sem, ha a Ladywood kerület legkeményebb lédijének tartod magad. Nem olyan, mint mikor véletlenül felgyújtod a konyhát, és rájössz, hogy oltsd el, egyedül lecsapsz egy pókot, vagy magadtól sikerül kiállítanod egy számlát. Elmenni akkor is fájdalmas és rémisztő, ha már ezerszer csináltad.
Persze nem (csak) azért utaztam ide egészen a szülői házból, Argletonból, hogy szomorúan nézzek. A költözésünkből már csak néhány doboz maradt, amit a párom „személyesebb holmiknak” hív – ilyen kimért angolosan –, és amiket le kell még vinnem az ajtó elé, aztán négykor elvisszük kocsival, hogy aztán már nyomunk se maradjon ezen a helyen.
Persze a mentális hegeken kívül, amit a szomszédoknak az ordítozásom és a kufircolásunk okozott. Van, amin csak az idő segíthet.
Nagyon magabiztosan, feltűrt dzsekiujjal veselkedtem neki a feladatnak, hogy felkutassam a kétszintű lakásban található összes megmaradt cuccot. Még zenét is betettem, hogy jobb, nosztalgikus legyen a hangulat. Négy dobozt töltöttem meg az apró emléktárgyakkal, kisebb elektronikai eszközökkel, töltőkkel, kábelekkel, fali képekkel, és egyiken-másikon még jót is nevettem. Előkerült többek között a régi esernyőm, amellyel még az első projektem plakátján szerepelek, hála megmentőmnek, William Johnsonnak, és még képek is, a közös nyári táborozásról, ahogy a többiek belelöktek a vízbe, mert forgatás közben titokban olvastam. Meg ott volt egy közös szelfi Matt nagy szülinapi bulijáról, ahol szétittuk magunkat. Egy szép tájképre is rábukkantam, amit Rachel polaroid gépével készítettük egy hegytetőről, egy nappal azelőtt, hogy kiderült, felvettek mesterre. Sőt, még a kulcsos könyv is előkerült végre, amibe pár éve naplót vezettem, és az írásaimat is feljegyeztem.
Nem tudnám már megmondani, hol romlott el minden. Illetve de, természetesen tudom, pontosan három évvel ezelőtt, 2015 őszén. Volt egy pillanat, valahol két Shakespeare dráma, néhány zacskó mézes-mandulás zsebkendő és sok buta veszekedés között, ahol az élet megfogta a kis világom két sarkát, és kirántotta alólam.
Talán az a régebbi dal tette, ami hirtelen felbukkant a zenelistámon. Lehet, hogy a régi iPodom volt a hibás, amiről fogalmam sem volt, hogy egyáltalán megtartottam. Az a családi fotó is lehetett a hibás…
Most hirtelen ugyanott voltam, mint három éve, üres mozdulatlanságba dermedve. Az első pillanatban még az utolsó dobozt vittem az ajtó felé, a következőben pedig az emeleti erkélyen találtam magam. Lábaimat átdugtam a rácson, a több emeletnyi mélység fölött lógázva, fejemet a rácsnak biccentettem, miközben fülemben a What Do You Mean? óraketyegéshez hasonló ritmusa dobolt. Hideg ujjaim a füstölő cigarettámba kapaszkodtak. Az idő telt, tudtam, nekem pedig meg kellett volna mozdulnom. Megígértem a páromnak, hogy nem fogok dohányozni. Megígértem magamnak, hogy nem török össze.
Milyen borzalmas ember az, aki nem tartja be az ígéreteit?
A rácson egy vízcsepp gördült le.
Esik?
Értetlenül követtem tekintetemmel, míg meg nem éreztem számban egy – ezek szerint második – könnycseppem sós ízét. Az arcomhoz kaptam meglepetésemben, csak hogy felfedezzem, sírok.
– Ne! Ne, ne, ne, ne! – nyögtem fel panaszosan, és ruhám ujjával hevesen törölgetni kezdtem a szememet, de már nem tudtam eltüntetni az arcomról a bőgés nemzetközi jeleit, ahogy a hajamból és ruhámból áradó bagószagot sem sikerült megszüntetnem azzal, hogy az elnyomott cigimet dühösen a parkolóba hajítottam. Igazán beletörődhetnék már, hogy gyenge vagyok. Nem is tudom, mit hittem, mikor vállaltam ezt az utat. Hogy minden jobb lesz? Hogy minden más lesz? A többieknek igaza volt. De én mikor hallgattam a többiekre?
Hirtelen mocorgást hallottam a földszintről, ami megzavart az önmarcangoló gondolatmenetemben. Arról volt szó, hogy csak egy óra múlva ér ide a fuvarom, mégis összetéveszthetetlenül a jóképű sofőröm slattyogott 11-es cipőjével az előszobában. Hogy biztos legyek a dolgomban, azért leüvöltöttem a lépcsőn:
– Szia Paul!
Gúnyos nevetés hallatszott, majd jött is a válasz.
– Szia Elizabeth!
Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem kell elővennem a partvist, és elverni a betolakodót, kissé vonakodva lesétáltam a lépcsőn. Egy kivételével az összes dobozom eltűnt, ezek szerint az erkélyen ülve nem vettem észre, hogy az én drága Paulom közben berakta őket a kocsiba. És ott volt ő maga, Paul, életem szerelme, ott állt a volt előszobánk ajtajában elegánsan, mint mindig, ha hazajött a munkából, átható kék pillantását pedig rám szegezte, és…
Nem mosolygott. Biztos voltam benne, hogy haragszik. Azt mondta, ne jöjjek ide, és tessék, itt vagyok, kisírt szemmel, megsemmisülve. És a kezemben van egy doboz cigi – jé, ezt eddig észre se vettem.
– Azt hittem, csak később jössz – mondtam mosolyogva, de hangomból, bárhogy igyekeztem, nem tudtam eltüntetni a fájdalmat, amit az előbb átéltem.
– Nem – felelte ő, figyelmesen végigmérve. Nem egy idióta, egyből rájött, hogy mi történt pontosan. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg látott engem az erkélyen, közvetlenül a parkoló fölött pöfögni, mikor behajtott. Tudtam, mi jön most, hogy butaság volt elindulnom, hogy ő megmondta. Mindenki ezt csinálja mostanában.
– Csak úgy elszívtam egy cigit, az egyetemista emlékekre – legyintettem esetlenül nevetve, egy csókot nyomtam a szájára, aztán már indultam is tovább, hogy elvegyem a kulcsomat az ajtó melletti asztalkáról, hogy mielőbb elmeneküljek ebből a kínos beszélgetésből. Azonban kioktatás helyett a férfi megérintette a derekamat. Csodálkozva fordultam felé.
A lélegzetem is elakadt, mikor szó nélkül magához ölelt. Szorítása gyengéd volt, de határozott, mintha csak az összetört lelkemet igyekezné minden erejével egyben tartani. Pont erre volt szükségem, és ő nagyon jól tudta. Engedtem neki, belenyomtam arcomat a posztókabátba, és csak hallgattam kedvesem szívdobogását. Ez is a mozdulatlanság pillanata volt, mint a szenvedésem erkélyjelenete, ez is sok emléket ébresztett, de mégis… tökéletes volt.
– Nem haragszol? – kérdeztem egy idő után halkan.
– Miért? – morgott a hangja kissé meglepetten, kissé szinte nevetve.
– A bagó miatt.
Elengedett, és végre újra a szemébe nézhettem. Együttérzést láttam, fájdalmat, és rengeteg szeretetet, de nyoma sem volt a haragnak vagy elégedetlenségnek, amitől tartottam. Ez a helyzet most más volt, úgy látszik, a búcsú mindent megszépít. Nem is kellettek szavak, hogy megkapjam a választ a kérdésemre, egy halvány mosollyal adtam a tudtára, hogy máris jobban érzem magam.
– Menjünk innen – mondta ki határozottan. Azért megpróbáltam elviccelni a komolyságát.
– Menjünk, Paul!
– Elizabeth… – kezdte szemét forgatva. Kíváncsian vártam a visszavágást, de elmaradt, csak nagyot sóhajtott. Eltettem a kulcsot, és felkaptam az utolsó, nagyon könnyű dobozt, hogy kivigyük az autóig. A fedelét meg se próbáltam becsukni, úgyse sikerült volna: két nagyra nőtt, szúrós kaktusz teteje látványosan kikandikált belőle.
Mikor beültünk a kocsiba, elővettem a kulcsos könyvet, és kinyitottam az első oldalon. Sok minden megváltozott, de egy dolog ugyanaz marad. Ujjamat végigvezettem az első szavakon.
A nevem Sissie Traylor…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
A búcsú azonban nem úgy néz ki, hogy besétálsz valahova, integetsz és távozol, még akkor sem, ha a Ladywood kerület legkeményebb lédijének tartod magad. Nem olyan, mint mikor véletlenül felgyújtod a konyhát, és rájössz, hogy oltsd el, egyedül lecsapsz egy pókot, vagy magadtól sikerül kiállítanod egy számlát. Elmenni akkor is fájdalmas és rémisztő, ha már ezerszer csináltad.
Friss bejegyzések